Srí Csaitanja Maháprabhu és a bengáli vaisnavizmus

A hinduizmus gyökerei az emberiség olyan ősi múltjába nyúlnak vissza, ami megnehezíti, hogy pontosan meghatározzuk e vallásrendszer kezdetének időpontját. Annyi bizonyos, hogy a mai hindu kultúra alapvető jegyeit már a több ezer éves Indus-völgyi civilizációban is fellelhetjük (a legrégibb feltárt leletek i.e. 3-4000-ből származnak). A hinduizmusban szentként tisztelt iratok (a védikus írások) hagyománya szerint a bennük foglalt tanítások időtlen, isteni törvények, melyek lejegyzésére körülbelül ötezer éve került sor.

A ma összefoglalóan 'hinduizmus'-nak nevezett vallások közül legjelentősebb a vaisnavizmus (Visnu, illetve Krisna tisztelete), a saivizmus (Siva tisztelete) illetve a saktizmus (az isteni energia tisztelete).

A vaisnavák létszámát jelenleg félmilliárdra becsülik, legnagyobb részük természetesen Indiában él. A védikus írások minden típusában (Védák, Upanisadok, Puránák, eposzok) találunk Visnura illetve Krisnára vonatkozó utalásokat és leírásokat. Krisna követőit a vallástörténeti és vallásfilozófiai irodalom vaisnaváknak nevezi. A vaisnava szó Visnu illetve Krisna imádóira utal. A Visnu illetve Krisna elnevezés egyaránt Istent jelöli, teológiai szempontból ezért egyenlőségjel tehető közéjük. Többféle vaisnava irányzat létezik, amelyek Krisna és Visnu különböző megjelenési formáit tisztelik.

A vaisnava hitnek négy fő iskolája, tanítványi láncolata van, amelyek kiemelkedő tanítóikról kapták nevüket. A nyugaton ismert Krisna-hit a Brahmával kezdődő láncolat része.

A Bengálban népszerűvé váló vaisnava láncolat kiemelkedő személyisége Madhvácsárja (1238-1317), aki amellett, hogy a dualista filozófia tanítójaként vált híressé, termékeny irodalmi munkásságot is folytatott. Kommentárokat írt különböző védikus írásokhoz, összegezte a vaisnava filozófia alapelveit, és költeményeket is szerzett.

A XV. században a vaisnavizmus kultúrája itt Kelet-Indiában, Bengálban valóságos reneszánszát élte. 1486-ban, Navadvipa városában jelent meg minden idők legnagyobb vaisnava tanítója, Srí Csaitanja Maháprabhu (1486-1533), akit Krisna legutóbbi inkarnációjaként, földi alászállásaként tisztelnek. Zenés, énekes felvonulásokat tartott, s az önmegvalósítás legfőbb útjaként a Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré ima éneklését ajánlotta. Egyszerű módszere felkavarta s lázba hozta egész Indiát. Tanítása megdöbbentette kora hindu társadalmát, mert visszatérve a védikus írások eredeti szelleméhez - és szembeszállva a megmerevedett kasztrendszerrel - az Isten iránti odaadást mindenki számára elérhetővé tette. Tevékenysége lelki forradalmat hozott a középkori India életébe. A szent zsinórt, amely a hagyomány szerint csak a bráhmanákat illeti meg, kaszton kívüliek vállára helyezte. Tanításai azonban teljes mértékben a hiteles szentírásokra támaszkodtak. A Bhagavad-gítában Krisna is ezt tanítja: „Óh, Pártha, legyen az bárki: nő, kereskedő, vagy alacsony család szülötte, ha oltalmat keres Nálam, elérheti a legfelsőbb rendeltetési helyet.” (Bg. 9.32)

Csaitanja mindenki számára a Bhagavad-gítá és a Srímad-Bhágavatam tanulmányozását ajánlotta. Szállóigévé vált jóslata szerint egy napon az általa hirdetett Haré Krisna mantra a föld minden falvában és városában ismertté válik majd. Százával, ezrével csatlakoztak mozgalmához. Életének negyvennyolc éve a vaisnavizmus fénykora volt.

Srí Csaitanja örökségét hat legbensőségesebb tanítványa, a Goszvámík folytatták: Srí Rúpa, Srí Szanátana, Raghunátha Bhatta, Srí Dzsíva, Srí Gopála Bhatta és Srí Dásza Raghunátha. Tevékenységük nyomán kétszáztizenkilenc könyv és számtalan feljegyzés készült Caitanjáról és a vaisnava tanok lényegéről. Példaként említhető Srí Dzsíva Goszvámí munkássága (XVI. sz.), aki egyedül négyszázezer verset írt.

Ekkoriban íródtak az első bengáli nyelvű hagiográfiák is, melyek Srí Csaitanja életét és tanítását tárták az olvasó elé. Az első ilyen jellegű munka Csandidásza nevéhez fűződik, a XVI-XVII. században pedig Krisnadása Kavirádzsa Goszvámí Csaitanja-csaritámrita című munkája említendő meg, mely a legjelentősebb valamennyi életrajz közül. Jelentősek még Locsana dász Thákura és Vrindávana dász Thákura biográfiai írásai.

Az elkövetkezendő századokban a vaisnava tanok további térhódítása figyelhető meg. Számos lelki tanító terjesztette Krisna imádatát a keleti világban. A XV. századhoz hasonló minőségi fordulatot a XIX. század hozott. Egy nagy tudású lelki tanítómester, Sríla Bhaktivinóda Thákura (1838-1914) - aki szintén Bengália szülötte volt - 1896-ban egy angol nyelvű műve révén a nyugati világgal is megismertette a vaisnava tanításokat. Magas rangú kormánytisztviselő létére faluról falura járt Bengáliában, s arra biztatta a helybélieket, hogy énekeljék a Haré Krisnát és létesítsenek templomokat. Ezzel lendült fel a Náma Hatta mozgalom, melynek lényege, hogy a lelki életet az ember bárhol gyakorolhatja, végzéséhez nincs szükség arra, hogy elhagyja otthonát vagy munkáját.

A kedvező fogadtatás után fia, Sríla Bhaktisziddhánta Szarasvatí (1871-1937) folytatta apja örökét. Megszervezett egy egész országra kiterjedő vaisnava szövetséget (Gaudíja Matha), s angol nyelvű könyveket írt, fordított. Megbízta egy tanítványát, hogy ismertesse meg, s terjessze el az egész nyugati világban Srí Csaitanja tanítását. Ez a tanítvány A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada volt.

Forrás…